Vannak barátaim. Ráadásul még milyen jó barátaim vannak.
Egy kedves barátnőm, Tünde, elolvasta a listám még tavaly. Meglátta a sízést.
Idén mikor épp a szomorú időszakom kellős közepén voltam, felhív:
- Mit csinálok hétvégén?
- Hát eddig még semmit.
- Na az nagyon jó, vasárnap hajnalban 7-kor nállam vannak, addig legyek kész, megyünk sízni.
- De... én nem is tudok sízni..
- Tudja, de látta a listám, hogy meg akarok tanulni, majd megtanít! Megyek?
- Persze (közben bekönnyezik a szemem, hogy ez nekem mennyire jól esik.. hogy figyelnek rám, az ilyenekben is.. atya ég.. mi ez? )
Aztán eljött a Vasárnap. Beülünk az autóba és indulunk. Aranyoson szép volt az idő, sütött a nap, meleg volt, +2 fok. Síbérlés, felöltözés, úristen, nem tudok ebben meg sem moccanni. Kinevetnek aztán elmondja Tünde, hogyan kell benne menetelni.
Elsőre azt tanította meg, hogy álljak benne, hogy a súlypontom helyén legyen, aztán meg hogy tegyem keresztbe a lécet, hogy lassítsak vagy épp álljak meg.
Hááááát, az első 2 csúszás hoppanással ért véget, de ez vele jár nem? De áldom az embert, aki kitalálta a sínadrágot, hogy pufis legyen, mert így nem törtem össze magam.
Aztán ráéreztem és felsétáltam és lecsúsztam, és azt éreztem hogy szélsebes vagyok. Több idő volt felmászni mint leérni.. így a negyedik fordulóra már éreztem, hogy megsülök a kabátban. De méééég mentem.
Amúgy persze messze nem voltam szélesebes, van is bizonyítékom rá, egy videó, amin, be kell vallanom, naggggyyyyon lassan jövök lefele.
Lényeg a lényeg, hogy még menni kell, és hogy ezúton is köszönöm Tündének a kitartást és a bíztatást 💝
Comments
Post a Comment